A Felismerés

    

Minden egy gyönyörű verőfényes tavaszi napon kezdődött. Máté az egyik kedvenc kávéházában ült, az aznap megérdemelt Debussy fantázia nevű kávéház mellett, s nézte az elmenő meg jövő kávéházi vendégeket, közben nagyokat szippantott a tavaszi levegőből és néha cigarettájából. A kávéházi pultnál valami régi sláger szólt a rádióból.

A fiú, tökéletesen boldognak érezte magát, bár nem igazán volt rá oka. Mert már elmúlt 24 éves és szép volt, a meleg szinglik életét élte. Plusz, az egyetem sem ment olyan simán, mint eredetileg eltervezte. Igazából az elsőt nem is tekintette problémának, mert szeretett így élni. De a második gond egy kicsit zavarta. Mert az eredetei tervei szerint már rég végezni szeretett volna, de mikor felvette harmadik szakjának az erkölcstant, teljesen világossá vált előtte, nem fog idejében végezni.

     Mindennek ellenére tökéletes harmónia lengte át egész lelkét. Melyet nem zavart az sem, hogy egy pár perce rakta le a telefont, anya hívása miatt.

       Anyja, mint eddig is oly sokszor már, kifejtette, hogy nem érti fiát a társas kapcsolatai terén. Nehezére esett megemészteni azt, hogy fia még mindig pár nélkül volt. Mert a fiú soha el nem gondolkodott azon, hogy társ kell neki, és nem is érezte hiányát az alkalmi légyottoknak sem. Bár párszor eljátszott a gondolattal, egy-egy szép izmos legény láttán, de sosem vette magának a bátorságot, hogy valakivel komolyabban megismerkedjen.

Hiába próbálkozott családja körmönfontabbnál körmönfontabb tervekkel, hogy Mátét kedveshez juttassák, mindegyik kísérlet kudarccal végződött. Mert bár a családja haladó szellemiségű volt a melegség megítélésében, de abban kissé maradian gondolkodtak, hogy a családban feltétlen kell lennie gazdag esküvőnek, hogy a vagyon ne aprózódjon szét.

Így amikor kiderült, hogy az ifjú Hüchel örökös saját neméhez vonzódik, nagyapja egyből elkezdte felkutatni a tehetősebb családok meleg utódait és hosszan próbálta ecsetelni a béranyák kívánatos jellemzőit unokájának. Máté „legnagyobb” örömére.

De ezen most nem bosszantotta magát, tudta:

„ A legjobb családnak is vannak defektjei.”

Ilyenkor családja vagyon iránti megszállottságára és a szexhez való hozzáállására gondolt. Mert minden férfitagnak a Hüchel családban szexmániásnak kellett lennie és nagyra kellett értékelnie a pénzt. S ezt büszkén hirdették is. De ebben teljesen eltért a családjától az ifjú Hüchel.

Mosolyogva gondolt vissza arra, mikor belépett a középiskolája épületébe s lányok epekedve néztek utána. Tudta nem kellene sokáig könyörögnie egyiknek se, hogy megszabaduljon bugyijától. Akkor még jól esett hiúságának.

Mára már csak semmitmondó jelenség lett volna számára, oly annyira, hogy barátai figyelmeztették sokszor, hogy ez meg az, hogy meg bámulta a fiút. Általában ő vállrándítással vette tudomásul, mert oly hidegen hagyta egy epekedő szempár, mint nagyanyja szilvabefőttje. Melynél pocsékabbat eddig nem sikerült legyűrnie a torkán.

     De ezen nem is csodálkozott, elvégre is, a Hüchel család női tagjainál hagyomány volt a pocsék főzés. Ezen sorból, csak húga és anyja lógott ki, kiket épp ezért oly sokszor meg is róttak.

Húgánál is voltak a család számára nem tetsző dolgok, mivel egy Hüchel lánynak elvileg a pénz a legfontosabb, erre ő huszonkét évesen férjhez ment egy csóró festőhöz.

Mely nem kis megdöbbenést okozott a családban. Természetesen nagyapjuk a két unoka dekadens viselkedésére is meglelte a magyarázatot a családfában, amit mindennap bújt. A magyarázatban pedig mindig két fontos dolgot emelt ki, a földes vért, amellyel menyének földbirtokosi családjára célzott, illetve a szentség átkát, amit történetesen egy Balogh Katalin nevezetű nemes hölgy miatt emlegetett, aki harminc éves korában fogta magát s beállt nővérnek az első háború alatt, s vagyonából jelentős részt a szegények megsegítésére áldozott. Máté nagyapja csak szent Katalinként emlegeti a hölgyet s általában valami szép szitkot, szór rá fogai között. De hát így megy ez már egy hajdani nemesi családban.

A fiú úgy érezte a családja defektesebb a kelleténél, s ezt olykor tudtukra is akarta hozni, de sajnos nem sikerült lesüllyednie olyan szintre, hogy megértsék. Elvégre is, hogy is értethetné meg magát egy biológia-kémia-etika szakos tanár, egy bankár családdal, ki csak a pénzhez ért. Mely Máté számára semmit nem jelentett. Ez volt a másik dolog, amit folyton felróttak neki egy jól ismert mondat keretében:

„ Inkább a tőzsdével töltenéd az időt, mint olvasással.”

Ebben is csak nővére tudta megérteni. Lucának és férjének Ferinek a társaságát élvezte egyedül. Hiába, hisz húga és férje épp úgy gondolkodtak, mint ő. S most is épp velük volt találkozója a kávéházban. És ez, kissé csibészes örömmel töltötte el, mert belegondolt abba, ha meg tudja ezt nagyapja milyen képet fog vágni.

Nagyapja nem tudott megbocsájtani Lucának, hogy nem gazdag férfit választott, és ez odáig ment, hogy elméleteket gyártson unokái, szerinte képtelen, viselkedésére.

Elvégre is, nem egyszer adta tudomására anyának azon tézisét, hogyha hagyja, hogy ezekkel Máté találkozzék, még holdkóros is lesz impotenciája mellé. És egy szép nap azon kaphatja magát a család, hogy a diliházba kell küldeni a fiút.

S ezt olyan komolyan gondolta az öregúr, hogy végrendeletében kikötötte, hogy csak akkor kap pénzt unokája, ha dédunokával ajándékozza meg az öregurat. Továbbá egy teljes orvosi pszichikai szakvéleményt, elméjének épségéről, bemutat a család jogászának.

Gróf Hüchel Ödön vagy, ahogy Máté hívta: Nagypapi, furcsán látta a világot. Számára a becsületkeresztek, és a hagyományos családmodell és társadalmi berendezkedés mindennél többet jelentett. És ezt vagyonának teljes tudatában gyakran mondogatta is, nem kímélve meg hallgatóságát a régi idők és hagyományok dicsőítésétől. A második világháború után kellett összekaparnia újra a családot, amikor is a család szinte teljes vagyona odalett, s csupán egy régi ház pár bútorával léphette át a határt. Mert neki, aki a régi rendszer elkötelezett híve volt, és akinek a gróf, herceg, báró rangok egyet jelentettek a kiemelkedettek társaságával, nem lett volna esélye a család régi fényét visszaállítani, ha hazájában marad. Így a rendszerváltásig, a határ nyugati szomszédjából figyelte, ahogy a kommunizmus éhes parasztjai, ahogy a kommunista vezetőket nevezte, teszik tönkre hazáját. Az öregember sosem adta fel a reményt, hogy egyszer visszatérhet a régi földbirtokaiért, így amikor a kárpótlás szóba került, elsőként költözött vissza, hogy családjának megérdemelt jussát visszaszerezze. De a nyugati kultúrközeg, azért a vaskalapos grófban is nyomot hagyott. Mikor megtudta azt, hogy unokája meleg, csak annyit morgott rá:

„Alkalmas szukát kölykezésre mindig lehet találni. Az arisztokráciát ez nem kényszeríti térdre. Régen is voltak nyikhajok. De az utódhoz ragaszkodom!”

Az ifjú Hüchel, nem hitt a fülének, amikor ezt az öregember a vasárnapi ebéden kijelentette, úgy mintha csak egy részvény eladásáról lett volna szó. A fiú akkor határozta el, hogy a végrendeletet, író ügyvédet felkeresi, és törvényes keretek között lemond a nagyapja hagyatékáról. Mely természetesen óriási megütközést okozott a családban és nemzőképtelenségének híre beigazolódni látszott, de ezt még tetézte, Máté nagyapjának szívinfarktusa, aki a családi vérvonal és vagyoni helyzet megszakadásának pokoli vízióját élte át a hír hallatán.    De a fiút ez teljesen nem érdekelte. Bár még nem tudta mit is akar kezdeni életével, de azt tudta a tanári pálya lesz élete hivatása és ki akar szakadni a Hüchelek egész francos világából.

Ekkor hirtelen új téma ugrott elő agyából, mely már nem volt olyan kellemes. Az egyik ismerősére gondolt, akit Zolinak hívtak. Bár ugyanolyan elveket vallottak már középsuliban is, sosem tudtak igazán barátok, lenni. Valamiért mindig meg volt közöttük a tisztes távolság, melyen belül nem engedték egymást, annak ellenére, hogy Máté szerint kölcsönös tisztelettel fordultak egymás felé. Volt köztük egyfajta kölcsönös fizikális határ, amit nem lépték át soha.

Ezt a dolgot nem tudta soha megmagyarázni magának a fiú s egy idő után már nem is próbálkozott vele. Csak elfutott mellette mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

De most megint foglalkoztatni kezdte, nem tudta megmondani miért. Majd előugrott egy kép, agya egyik szegletéből és ez a kép keserű nyálat gyűjtött szájába.

A minap látta Zolit, ahogy éppen csókot lehelt egy bizonyos Anna nevű lány ajkára. S nem tudta az okát, de ezen oly módon felháborodott, hogy még a zsebében lévő ceruzáját is két darabba törte.

Azóta úgy hallotta többször is kérdezősködött róla a fiú az ismerőseinél és üzente neki, hogy beszélni akar vele. De Máté tudatosan kerülte a találkozást, amit most úgy látott nem kerülhetett el, mert ha:

„Emlegeted a farkast, megjelenik”

    

Zoli közeledett határozott léptekkel a Léda sétány felől, kigombolt szövet kabátjában. A fiú elég szép látványt nyújtott. Elvégre magas volt és izmos, derékig érő szálegyenes vörös hajába olykor belekapott a néha feltámadó tavaszi szellő. Zöld szemével rezdületlenül a kávéház teraszát szuggerálta, mintha csak azt akarná, hogy felemelkedjen s lába előtt érjen földet.

Máté beletörődően tudomásul vette, hogy nem kerülheti el a találkozást. Így hát magában csak annyit morgott:

„Legyen, aminek lennie kell.”

Mátéban felmerült a halvány remény, hogy nem hozzá jött és, hogy talán nem is vette észre, mikor az egyik ülő vendégnek biccentett egyet. De nem így volt. Egyenesen a fiú asztalához ült le. Hanyagul intett az éppen álldogáló pincérnek. S kétszer két deci Cabernet-Savignont rendelt.

Máté csodálkozva, és kissé dühösen nézett a fiúra, hisz merő udvariatlanság volt, köszönés és kérdés nélkül leülni az asztalhoz. Miután Zoli befejezte a pincérnek szóló utasításokat, Máté felé fordult s így szólt:

– Kerestelek már.

– Tudom. -válaszolta Máté hidegen, eközben folyamatosan a Léda közt figyelte, hátha megjelennek Feriék, hogy megmentsék ebből a helyzetből.

Egy pár percig némán hallgattak egymásra sem nézve, mikor Máté megunta a hallgatást s túl akart lenni a beszélgetésen.

– Miért, ha szabad tudnom?

– Hát csak, azért mert, már rég találkoztunk.-vágta rá Zoli kisvártatva.

Eközben a pincér kihozta a két bort és lopva figyelte a két férfit, hogy vajon mi sül ki a diskurzusból. De nagy bánatára, távozásáig nem fűztek egymáshoz semmilyen mondanivalót. Elvégre is magán beszélgetés volt s nem televíziós kibeszélő show.

A pincér távozása után Zoli vette fel újra a beszélgetés fonalát.

– Hiába várod Feriéket nem fognak jönni.

Ez a kijelentés meg inkább dühbe rángatta Mátét.

– Honnan tudod, hogy kit várok és bocsásd meg, de egy szabad országban azt teszek, amit akarok! – Buggyant ki a fiúból a válasz.

– Én kértem, hogy beszéljenek meg veled egy találkozót, mert ha én kértem volna, biztos azt feleled, hogy: Nem! -válaszolta nyugodtan a kelta ősökkel büszkélkedő fiú. Akire a barátai a nagyon találó Kelta becenevet aggatták.

– Tehát csapdába csaltál! – vágta rá ingerülten Máté.

– Úgy hívod, ahogy akarod, én csak találkozni akartam veled.

– De még mindig nem tudom, hogy miért. Csak tán nem azért, hogy a bizonyítványodat magyarázd Annával?-válaszolta gúnyosan.

– Nem kell magyaráznom semmit. Elvégre a te szavaiddal élve, egy szabad országban azt teszek, amit akarok.

– Na, ebből nekem elegem volt!- pattant fel Máté távozásra készen. De a kelta megfogta kezét, s felpattanva megcsókolta társát.

Máté egy percig lehunyva ízlelgette a kelta bor ízű csókját, majd, kinyitva szemét, a társa szemébe nézve, így szólt.

– Bocs, de kihagylak, majd kisétált a teraszról.- a zavart arcot vágó Zoli tekintetétől követve.

Az ifjú Hüchel agyában furcsábbnál furcsább gondolatok kavarogtak, szinte remegett az új ismeretlen érzéstől, ami elöntötte. Úgy érezte nem tudna most otthon ülni, így elindult a városban szinte céltalanul, meg megállva, figyelte a folyóparton sétáló embereket. Majd a Vizes kutya nevezetű jobb napokat élt kis kocsmába betért, hogy ott tegye rendbe a gondolatait.

A vizes kutya pultosnője, kissé furcsállva szolgálta ki a vendégjét, mikor Máté megkérdezte, hogy milyen fajta bora van. Hisz a legtöbb vendége megelégedett, a vörös vagy a fehér jelzőkkel. Így mikor az ifjú azt is meg akarta tudni, hogy üveges van-e, már igazán csodabogárnak nézte. Így amikor kiderült, hogy csupán a pult díszeként kirakott 3 éves poros üvegű merlot tudja a fiúnak felajánlani, Máté rábólintott az ajánlatra. Ezután a borral felszerelkezve, kiült a kutya teraszára, gondolkodni.

     A fiú annyira belejött a gondolkodásba, hogy észre sem vette, hogy már a hatodik pohár boránál tart, s hogy már felkúszott az este. Így hát nagy nehezen feltápászkodott s miután kifizette számláját elindult hazafelé.

     Testével furcsa játékot játszott a bor, néha úgy érezte ura testének és tiszta tudata, néha meg azon kapta magát, hogy csak megy, de nem ő irányítja a történteket, s szinten már nem is látja, mi történik körülötte. De ez most nem rémítette meg, mint hajdanán középsuliban, mikor részegen kellett hazamennie. Most nem gondolt semmire, most nem érdekelte semmi. Se a másnaposság mitől épp úgy irtózott, mint attól, hogy nem ő irányítja testét, ha berúg.

Az ifjú a folyópart felé vette az irányt, mert úgy érezte a hűs parti növényvilág majd, jót tesz semmit nem értő lelkének. Furcsa mód régi gyerekkori élményei törtek elő agyából, mikor kiért a folyópartra. Az mikor gyerekként lejött anyával ide s oly annyira szeretett volna a folyó hullámaival játszani, de anyja nem engedte. Azon elve alapján, hogy:

„ Egy Hüchel gyerek nem csinál ilyet”      

– Hát igen anyám mindent megtett, hogy tökéletes Hüchel anya legyen. -gondolta Máté, majd leült egy rakparti fa alá. Egyszer csak úgy érezte, meg kell tennie, mit sosem tehetett: játszani kell a folyó hullámaival. De nem úgy, mint kiskorában szerette volna cipővel, hanem mezítláb kell éreznie a folyó erejét.

Ezért a tettek mezejére lépett, s nagy ügyel-bajjal levetette cipőjét, s elindult mezítláb a folyó felé határozott léptekkel. S ekkor megütötte fülét az egyik bérház ablakából kiszűrődő zene.       A hajdanán jobb napokat látott bérház második emeleti nyitott ablakából szállt ki Edith Piaf bronz édes hangja, egy ablakba állított lemezjátszóból. A fiú egy pillanatra lehunyta szemét, s a zene ritmusára táncba kezdett az éjszakában, a folyópartra csobbanó hullámai között. Úgy érezte, mintha Párizsban a Szajna parton járna a múlt században. És nem érdekelte ki mit gondol róla, csak szabadnak érezte magát. Ezen érzést a hányinger váltotta fel, mely gyorsan úrrá lett a testén, s ahelyett, hogy visszatartotta volna, utat engedett neki, s a folyó hullámai közé hányt. Majd megtörölte elégedetten arcát mintha csak arcot mosott volna. De mikor már vissza szeretett volna ballagni a fához hol a cipőjét, hagyta, útközben elbukott s egy másik kő felhasította a homlokát. Melyet csak tompa fájdalomként érzett a fiú, s épp ezért nem sokára újra felegyenesedett, és elindult újból haza, cipőjét és zokniját kezébe fogva.

A hazavezető út teljes mértékben kiesett az emlékeiből, s már csak arra emlékezett utólag, hogy ledobja az előszoba padlójára kabátját, s szobájába vonult.

    

A titok

Másnap reggel, halk sikoltással vette tudomásul anyja, fia küllemi állapotát amikor, találkoztak a konyhában. Hisz nem szokott hozzá, hogy fián bármi fajta sérülés nyomait lássa, s most a zöld színű zúzódás és a seb, ami Máté homlokát díszítette, aggodalommal töltötte el.

– Mi az ördög történt veled?- Kérdezte anyja, miután leült az asztalhoz, kávéja mellé.

– Semmi különös, csak elestem tegnap. –Válaszolta kissé mogorván az ifjú Hüchel, mert fejének lüktetését lassan nem bírta elviselni.

Anyja a hangszínből tudta, a fiú most nem szabad irányítani, csupán vezetni. Megtanulta ezt már, mert gyermeke pont olyan, mint megboldogult apja, akinek ha valamije fájt sosem lehetett elzavarni az orvoshoz, mert abból, csak veszekedés lett volna. Hisz a Csoóky családban egy felnőtt férfiért nem szabadott aggódni. Nagyanyja mondta mindig Bori asszonynak, egy igazi úr, ha levágják is a kezét fél órával utána küldet orvosért. Nemesi vérét az asszony néha átoknak gondolta, mint előnynek, így mikor beházasodott egy gazdag, de más habitusú családba igazán nehezére esett a beilleszkedés. És mikor gyermekein a régi „Csoóky vér” jellemvonásait pillantotta meg, tudta állnia kell a sarat, a Hüchelekkel szemben. Hisz míg egy igazi Csoóky, büszke, dacos, szívós, és kitartó volt addig egy Hüchel a kimért, a ravasz, a kifinomult, és a leleményes.

Lánya inkább volt Csoóky, mint Máté. Bár nála is a büszkeség és a kitartás jelen volt, jobban szerette használni az eszét és fogékonyabb is volt az elvont elmélkedgetésre, mint húga. Így mikor fiát rá akart valamire venni, inkább e tulajdonságaira apellált, mint most is, mikor már rég szeretett volna a klinikára rohanni gyermekével, hogy megmutassa fia sebét egy orvosnak. Így miután pár percig némán hallgattak egymás mellett belevágott tervébe.

– Ha gondolod, megnézethetnénk egy orvossal, hogy nem kell-e összevarrni.

– Nem kell, már nem is vérzik. –Válaszolta olyan Csoókysan Máté.

– Emlékszem Ferenc bácsinak is volt ilyen sebe, még a háborúban szerezte, azt mondta, csak beverte a fejét egy kőbe mikor egy gránát elől ugrott el. Emlékszem az a csúnya heg olyan félelmetessé tette az arcát, hogy nem volt gyerek a környéken, aki ne ijedt meg volna tőle, pedig a jóságos Haris doktor szerint, ha még akkor valaki összevart volna neki, nem s lehetett volna látni.

– Köszönöm szépen a családi anekdotát anyu, de megelégednék inkább egy aszpirinnel.- Válaszolta a reggeli újságból fel sem pillantva az ifjú Hüchel.

– De még is, Máté, elárulnád, hogy hogyan sikerült ezt az elesést kivitelezned? –Kíváncsiskodott tovább Bori asszony.

– Csak megcsúsztam a folyónál, egy kövön! –Válaszolta kissé ingerültebben a fiú, mint szerette volna. – De nem lehetne, hogy ne beszéljünk róla.

– De valamit mondanunk kell majd apádnak is, ha meglát.

– Anya, az ég megáldjon, miért nem tudsz leszállni a témáról! Miért kell ennek a kibebaszott családnak mindig ilyen sunyi, politikus, csatározásokat folytatnia. Ha valamit el akar érni. Hol a retkes nyavajában van már az a rohadt gyógyszer. –Fakadt ki Máté anyjára.

Bori asszony, ezt a kirohanást egy hirtelen, jött pofonnal jutalmazta, mely kissé lehiggasztotta gyermekét.

A fiú rezzenéstelen arccal tűrte a pofont, majd halovány mosolyra húzta a száját.

– Végre ez is megvolt életem első pofonja az egyik szülőmtől. Na, ezen is túlestünk anyám. Örülj neki. Most már, te is visszatérhetsz a tökéletes Hüchel asszonyi szerephez, amelyet oly tökéletesen viselsz nap, mint nap. 

Bori asszony remegett a dühtől, e kijelentést hallva, hisz sok esetben ő csillapította le az apját, a nagyapját, a nagyanyját, ha valamelyik gyermeke vétett a Hüchel szabályok ellen. A „jó” és neves Hüchelek és az ő szabályaik épp annyira kínozták Bori asszonyt, mint gyermekeit sokszor.

Máté feltevésével ellentétben anyja jól tudta mit csinált fia eddig, s miért. Lelkében büszke volt fiára, hogy felmerte vállalni a harcot a családjával. Oly sok álmatlan éjjel forgolódott már, azon gondolkozva az asszony, mi lenne, ha felvállalná magát a Hüchelek előtt, ő is. De sosem tette, sosem volt elég mersze hozzá. Mikor esküvőjét megkötötte, úgy gondolta, egyszerű lesz lemondani, régi szenvedélyeiről. De huszonnégy évnyi házasság rávilágított, nem megy. S épp ezért, csak lopva tudott a festészetnek, a művészetnek hódolni. Például akkor, ha egyedül ment bevásárolni, térhetett be egy kiállításra, vagy meginni egy kávét egy kávéházban, s cigaretta közben verset írni.

Tekintettét az asszony az ablakra szegezte, s remegő ajkakkal mondta a fiának:

– Ha szerinted, én élvezettel harcolok apádékkal, akkor nagyon tévedsz. De csak, hogy tudd, ha nem lettek volna ezek a kicsinyes harcok, te már albérletben laknál és azon főne a fejed, hogy miből élj meg. Mert apád elsőnek azt tervezte, hogy kitagad, amikor közölted, hogy meleg vagy.

Máté e szavak hallatán remegést érzett gyomrában. Szíve szerint elsüllyedt volna a föld alá. Soha nem gondolta volna, hogy anyja ilyenfajta védőhálóval óvja.

– Megdöbbentél fiam? Csak, hogy tudd, hiába játszok Hüchel asszonyt, soha de soha nem voltam Hüchel.

Ezzel az felállt az asztaltól Bori asszony és kilépett a konyhából, majd az ajtóból visszafordult fiához.

– Feküdj vissza nyugodtan, s ha úgy érzed, hogy van erőd felkelni, majd elmegyünk az orvoshoz, mert a sebedet lehet, hogy össze kell varrni.

Majd letörölt egy könnycseppet az arcáról, hogy újra felvegye a Hüchel asszony szerepét s becsukta maga mögött az ajtót. Máté magára maradt a csönddel s kavargó gondolataival.

– Bassza meg! Miért nem vettem észre, hogy anyám csak játssza a Hüchel asszonyt? Ó, hogy lehetek ilyen vak!-Dühöngött, magában a fiú és úgy érezte, utána kell mennie anyjának és beszélnie kell vele.

     De ekkor gondolkodását anyja törte meg, azzal, hogy belépett egy fekete bőrkötéses itt-ott penészedő könyvecskével.

– Nem akartalak zavarni csak ezt a könyvet, hoztam neked. S ezzel az asztalra tette a könyvet, s rá sem nézett fiára úgy hagyta el a szobát.

Máté kezébe vette a könyvet s óvatosan, kinyitotta. A könyvben anyja kézírását ismerte fel, mellyel a megsárgult lapokra véste fel verseit. A fiú, remegő hangon, félig halkan elkezdte olvasni anyja első lejegyzett művét. Mely így hangzott:

    

Meghalnak még a hegyek is

    

Meg kell halnia egyszer az öregnek, a fiatalnak,

Még a hegyek is meghalnak.

Elmúlnak e büszke ormok,

Értelmetlenné vállnak,

A hajdan volt fontos dolgok.

Elmúl a nyár a tavaszt követve,

Beérik a búza a zöldet feledve.

Üres lesz a fészek, kirepül a madár,

Elviszi az ifjú őzet a vad ár.

Lepereg rokkája a hajdani, szépségnek,

Már nem szépnek, hanem vénségnek.

Hívják az ifjak, kik lökdösődve,

A tegnapestén hangosan röhögve.

Bíztatják egymást a siettetett aktusra,

Oly korán vágynak már a csupasz húsra.

És nem hiszik el, hogy ki most vén,

Hajdan ifjak szívét tette tönkre könnyedén.

    

1966. március 16.

    

A fiú agyába egy érzés tört be, hogy végtelenül egyedül van. Arcán forró könny futott végigés hagyta had, hulljon le a megsárgult lapokra. Nem értette miért és mi kavarta fel ennyire, de úgy érezte minden felborult, amit eddig szilárdnak és biztosnak hitt. Most már biztosan tudta, beszélnie kell anyjával. Így ellökve magát székéből, hogy anyja után menjen, de egyensúlyát elvesztve, térdre rogyott és el kezdett hányni, a reneszánsz stílusú csempére.

A nem épp megnyugtató hangokra Bori asszony rontott be a konyhába, oly gyorsan mintha csak az ajtó előtt hallgatózott volna. Riadt sápadt arccal karjai közé zárta fiát és leültette. Majd gyorsan a telefonért nyúlva tárcsázta a mentőket.

Úgy tíz órára ért be a mentő Mátéval a kórházba, mely a város folyópartján állt. A főbejárat mellett két oldalt két üveg épület gubbasztott melyet a gótikus stílusú központi rész kapcsolt össze. Már a mentőben megszületett a diagnózis első fele: agyrázkódás és fejsérülés, melyet csak súlyosbított, hogy a mentőben Máté pár perc után elvesztette eszméletét.

Az ifjú Hüchelt, némi sebvarrás és vizsgálódás után egy egyágyas kórteremben helyezték el, négy napra, amiről a fiú meg volt győződve, hogy anyja intézte neki, kihasználva a családi befolyást.

E négy napon keresztül, mintha megváltozott volna az idő. Képes volt egy kósza gondolaton elmerengeni egy délelőttön át, mely számára csupán egy pillanatnak tűnt. De minden napnak volt egy olyan része, melyben emlékeibe visszatért arra a bizonyos csókra. A második nap hozott változást állapotában, mert azon a napon déltájban egy nem várt ismerős kopogtatott az ajtón.

     A küszöbön egy enyhén sápadt magas barna hajú lány állt. Halvány mosolyra húzva száját. Ő volt Lizzy hajdani középsulis osztálytársnője és barátja.

– Na szia!- lépett be a lány Máté szobájába- Megláttam a neved az ajtón, és gondoltam benézek, hogy tényleg te vagy az. És csodák csodája tényleg te fekszel itt, mint valami kimustrált vénember.

– Én is örülök, hogy látlak, bár megnéztem volna azt a jelenetet, hogy valaki másra törsz így rá. –válaszolta mosolyogva csípősen a fiú.

– És hogyhogy te kórházban?

– Hosszú történet, és bonyolult. Nem akarlak untatni vele. –válaszolta kissé kitérően Máté.

– Nem untatnál, úgy is sokan vannak még előttem. Régen találkoztunk. Na ki vele Máté, mi a gond?

A fiú rászegezte szemét e sápadt arcra, tudta megbízhat benne. Hisz, régóta barátok voltak. A két gonosz manó, ahogy emlegették őket a tanári karban.

Mindig megvédték egymást. A leckéjüket is közösen csinálták az órák előtt, vagy a vécében egymás ölében ülve szívták a cigijüket, vagy eljátszották egymás kedvesét, ha valamelyik, kicsiny IQ-s honpolgár nem értette volna meg, hogy jobb, ha más kapukon dörömböl.

– Nos, ki vele miért is fekszel itt manó barátom?- Ráncigálta kérdésével vissza a lány Mátét a kórterembe.

– Összejött minden, és most úgy érzem, nem tudok semmit.

– Ez furcsa olyan ember szájából ki mindig a földön állt két lábbal.

– Ez az, mindig a földön jártam. Pedig kellett volna a föld felett tíz centivel is, vagy ha nem úgy, akkor valahogy másképp. Á, mit tudom én mi a fasz kellett volna!

– Tehát, Hüchel Mátét is elérte a szerelem. –Válaszolta kissé élcelődve Lizzy és halvány mosolyra húzta száját.

– Nem lehetek szerelmes, hisz nem tudom mi az.

– A szerelmet nem lehet meghatározni.

– Pedig én a definíciók világában élek s ez elviselhetetlen, hogy nincs rá definícióm. Te is jól tudod. Elegem van az egészből, utálom az egészet! Miért kellett felborulnia az egész életemnek.

– Tudod ez, hogy van: a szerelem elkerüli, azt aki keresi, s megtalálja, azt aki kerüli.

– Olyan szívesen oda adnám valakinek, csak szabadítson meg tőle.

– De ne feledd, azért lelked mélyén örülsz neki.

– Nem tudom. Nem érzek semmit tisztán csak, hogy egyszerre van bennem csomó ellentétes érzelem. Már semmi nem fekete s nem fehér, mint eddig volt.

– Egyszer neked is meg kell tapasztalnod az emberi lét igazi súlyát. Emlékszem mily bölcsen, osztogattad a tanácsokat, mikor én voltam szerelmes.

– Ó, hogy haraptam volna le a nyelvem.

– Így igaz! -Szólt a lány, s elnevette magát. -Emlékszel az első csókodat is tőlem, kaptad mikor, azaz eszelős harmincas csaj nem óhajtott leszállni rólad.

– Emlékszem, meg is voltam illetődve elég sokáig, majd hozzászoktam, hogy így mentesz ki a csajok gyűrűjéből.

– És te így mentettél ki a pasik gyűrűjéből. -Szolt halkan a lány. De most már elmesélhetnéd, ki kuszálta össze az életed, Máté. Mert hallottam bizonyos pletykákat, de szeretem, ha megerősíti az érintett is.

– Miért mit hallottál? -Nézett a fiú tág szemekkel a lányra.

– Azt, hogy te és a Kelta egymásnak estetek egy kávéházban s majdnem egy óráig faltátok egymást. Ennyi volt csak?

– Nem utána leittam magam, hánytam a folyóba, és megtudtam, hogy anyám szeret. Azután kötöttem ki itt. Ja és a csók csak egy pillanat volt, mert az a szarházi, azt hitte ettől az egy csóktól majd elalélok. Röviden ennyi, s most mindent, ami szétcsúszott próbálom összerakni.

– Tudtam, hogy egyszer a Kelta és te összeakadtok. Már a második gimiben éreztem köztetek a feszültséget.

– Érdekes én nem éreztem semmit.

– Mert nem látsz át a ködön. -Szólt mosolyogva a lány.

– Na azért ez nem igaz. -Húzta el száját a fiú.

– Dehogynem! Ne tudd, meg hányszor láttam Zoli tekintetében a tüzet, ha rád nézett. Aztán a negyedikes osztálykiránduláson mindent elmondott nekem.

– Tehát, neked elmondta az a féreg, és nem szóltál?!- Nézett Máté döbbenten a lányra.

– Igen, mert megesketett, hogy nem mondom el, és szívem mélyén drukkoltam nektek, hogy sikerüljön. Mert össze illetek. De aztán szétváltak útjaink.

– Mi! Én és az a felfújt hólyag! Ugyan már ez, hülyeség!

– Nem, nem barátom, az a hülyeség, ha elfutsz előle.

– Nem futok el előle, de mond csak, te olyan jó partinak tartanád ezt a minden ágyban hempergő, léha nagy gyereket?

– Nem nekem kell jó partinak tartanom.

– Na, abból a faszkalap nem eszik! Egy Hüchelt nem vesz le olyan könnyen a lábáról, csak azzal, hogy beböfögi, hogy tetszem neki. Azt már nem! Nem kell nekem ilyen butikos nyanyák álma, elsőnek. Meg is mondom neki, ha legközelebb találkozunk.

– Na akkor mond meg gyorsan, mert Zoli agonizálása már egy kicsit zavar.

– Mi?- Ült fel döbbenten a fiú. -Neked panaszkodik a ficsúr?

– Igen, sőt az egészet én agyaltam ki. Nem bírtam már nézni, ahogy a Kelta marcangolja magát. Nem akartam, hogy hasonló cipőben járjon, mint én.

Máté szemébe nézett a lánynak s megvizsgálta alaposan arcát újra. Valahogy az eltelt évek mélyebben bele ivódtak bőrébe, mint kellet, volna. Sápadtabb volt, s arca gyengébb, mint emlékezett rá. Bár négy év eltelt, a lány változott legtöbbet a volt osztálytársaival egybevetve.

– És te miért vársz a sorodra barátném? -Kérdezte halkan a fiú.

A lány az ablakon kibámulva felelt.

– Csak egy-két vizsgálat. Mostanában vacakol a gyomrom. Nem fontos.

– Nem hiszem, hogy nem fontos, akkor a gyógyfűvekhez fordulnál, mint régen. S nem a „Teremtett Csodákhoz” -Nézett még mindig rezdületlenül a lányra.

– De hidd el nem fontos csak egy kis gyomorbaj. Semmi különös, de most már mennem kell, lassan sorra kerülök.

S ezzel felállt a lány s kiment az ajtón. Majd újra bedugta a fejét.

– Majd még benézek.

– Oké gyere úgy is újra kel tanulnom élni.- Válaszolta halkan Máté.

A maradék két nap, míg benn feküdt könnyedén elrepült, Lizzy társasága s anyja miatt. A két nő jelenléte elterelte egy kicsit a Keltáról a gondolatait. És végül sikerült megtanulnia, hogy csak a megfelelő pillanatokban gondolhat rá. Ilyen megfelelő pillanatokban a gyomra összeszűkült, s fájt. A lelkében valami kettősség játszott kósza játékot. Hol azt súgva járjon utána a dolognak és próbáljon szerencsét. Hol azt, hogy hagyja ezt az ostobaságot, mert semmi esélye nincs egy kapcsolatnak, így csak pofára esne. Elvégre is, nem lehet két ennyire más gondolkodású férfi közt normális kapcsolat.

Ezen két nap alatt sokat változott, elkezdte figyelni az embereket. Azon kapta magát sokszor, hogy elképzelte, ahogy levetkőzik neki az egyik szexi betegszállító srác. A fantáziálgatásai miatt elsőnek riadt lett, és elszégyellte magát, majd szép lassan feloldódott miután megvitatta magában a dolog helyes és helytelen mivoltát.

A szövetség

    

Máté elhatározta magában, hogy minden áron elveszti szüzességét, mert ettől remélte kérdéseinek megválaszolását. De nem tudta, hogy fogjon hozzá. Nem akarta elkapkodni a dolgot, irtózott attól a gondolattól, hogy valamiért nem sikerül, vagy nem fogja élvezni valamelyikük. Sosem udvarolt, és nem volt az a nagy dumájú pasi, aki ágyba dumálja a partnerét. Ezért e helyzet eléggé szokatlan volt számára. A fejében lévő káoszt, amit a szexualitás ezer ága miatt gondolt, egy számára egyszerűsített listával próbálta kezelhetőbbé tenni, melyben leírta azon pasi jellemzőket melyek, valamit felzavartak benne. Így került fel a listára.:

– vékony srác kissé alternatív, tetoválás

– maci, izmos

– harmincon túli pasas,

– szendébb srác,

– üzletember,

A lista megalkotása után, pár percig némán ült felette, azon töprengve, vajon hogy is kezdjen hozzá, majd az agyalást megunva, a listát összegyűrve zsebébe sülyeztette. Hülyeségnek tartotta az egészet. Rájött, ahhoz, hogy valami új dolgot tudjon meg magáról, el kell engednie magát, ki kell törnie az eddig remekül működő Hüchel Máté sablonból. De hogy legyen valaki más, ha azt sem tudja milyen igazából. Hisz sosem gondolkodott azon, hogy szüksége lenne valakinek a véleményre, a viselkedését illetően. És ekkor ugrott be két név az agyába. Kelta, és Lizzy ők voltak mindig is, akik legjobban ismerték a fiút, így kézenfekvő volt, hogy tőlük kér tanácsot.

Bár Zolit egyből el is vetette, hisz elég ostobán nézett volna ki az, hogy az ominózus eset után ilyen hülye kérdéssel keresi meg. Épp elég energiájába került a vörös hajú fiú által keltett érzelmi hullámait féken tartania. Mert mióta kijött a kórházból azon fáradozott, hogy Zoli ne fészkelje be magát gondolataiba folyton. Néha ugyan eszébe jutott, mikor kávézott vagy előadása közben. De már csak egy vállrándítással nyugtázta, majd eljön annak is az ideje, hogy azon dolgokkal is foglalkozzon. Igaz még nem volt olyan könnyű ezt megtennie, a gyomra összeugrott és s valami megfoghatatlan dolog hajtotta, hogy Zolival találkozzon. De legendás Hüchel makacssága meghozta gyümölcsét, mert összeszorította ajkait és feladatára koncentrált.

Így amikor ismételten képes volt a problémájára koncentrálni, magabiztosan vette elő telefonját és Lizzyt tárcsázva randevút kért tőle a Léda sétányon fekvő Zöld orom kávéházba.

Már egy negyed órával a megbeszélt időpont előtt ott volt. Idegesen ült a terasz legtávolabbi asztalánál. És nyugtatásképp már egyből legurított egy martinit. A lány pontosan érkezett. Tünde stílusú fekete ruhájában úgy nézett ki, mint aki most lépett ki A gyűrűk ura világából. Ahogy közeledett a Léda sétányon Máté agyában kígyónyelvű Grimma szavai csengtek vissza:

    

„Mint egy sápadt tavaszi reggel,

mi még a tél hűvösébe kapaszkodik.”

    

    

Mikor a lány leült asztalához, s kérdő tekintetébe nézett a fiú. Tudta nem kell a körítő rizsát mondania. Egyszerűen belevághat a probléma tálalásába, hisz régóta barátok voltak.

– Szia.

– Szia, örülök, hogy el tudtál jönni.

– Neked bármikor, szívesen eljövök.

– Hogy vagy? -Kérdezte a fiú, mert egy kicsit nyugtalanította a lány sápadt arcbőre.- Kissé gyengének tűnsz?

– Semmi baj. Olyan zavartnak tűnt a hangod a telefonba. Mi történt Máté?

– Semmi csak szeretnélek megkérni egy szívességre.

– És mi lenne az?

– Szeretném elveszteni a szüzességét, és te mivel sok meleg srácot ismersz, így arra gondoltam, mivel barátok vagyunk.....- S ekkor a fiú elharapta, kissé elpirulva, a mondatot.

– Szeretnéd, ha kerítőnőd lennék. -Fejezte be a lány.

– Valami olyasmi.

– Sajnálom de nem, nem akarlak veszélybe sodorni.

– Miért sodornál veszélybe? – nézett döbbenten a fiú.

– Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy gyomorfájás miatt voltam a kórházban?

– Igen, bár még most sem elég hihető a meséd.

– Mert nem is volt valóság. Egy rossz indulatú daganatot fedeztek fel, pár hónapja a nyirokcsomóimban, és azóta csak rosszabbodott a helyzet.

– Micsoda! -szaladt ki a száján a srácnak a döbbenet, kissé hangosabban, mint kellett volna. Ennek eredményeképpen mindenki odafordult feléjük ki a teraszon volt.

– Igen jól hallottad. -válaszolta csendesen Lizzy. Miután minden vendég visszafordult az asztalához.- és az én meleg ismerőseimet mind a Gyógyulj! klubban ismeretek meg. És sajnos egytől egyik HIV pozitívak.

A fiú nem tudott erre mit mondani, tudta bármit is mondana semmi haszna nem volna. Így pár percig némán hallgattak. Majd Lizzy törte meg a csendet. Az asztal lapját bámulva.

– Masszív őrületbe záró dühöt érzek Máté, mert meg kell halnom. Nem akarok elmúlni. De ez a szar mindent elvesz tőlem, szép lassan. Már nem számítanak az ízek, a ruhák, már nincs értelme embernek lenni. Tudni, hogy kiszámított az idő, pokoli érzés. Minden egyes mozdulatomban ott van már az utolsó lehetősége. Haldoklom Máté ez az igazság, s nem akarlak téged is erre az útra lökni.

– Nem, hiszem el, csak blöffölsz Liz. -Szólt a fiú meredten nézve a lány tekintetébe.

– Hidd el pedig. De mindegy. Térjünk át a te problémádra. Mert nem azért vagyunk itt, hogy az én agonizálásomat hallgassad. Hogy van ez? El akarod veszíteni a szüzességed, hogy tisztába légy magaddal?

– Igen.

– Segítek neked, hogy tervezted?

– Nem tudom, azt sem tudom, ki vagyok én igazából, hogy miképp kezdjek hozzá. Bár már írtam egy listát.

– Mutasd!- Csapott le a lány a fiú kezében lévő gyűrött galacsinra.

Lizzy kihajtogatta a papírt, majd végig futotta a sorokat, majd mosolyogva visszafordult a fiúhoz.

– No lám, amennyire koplaltál suliban, annyit szeretnél most enni.

– Valahogy úgy. -Mosolyodott el kissé elpirulva Máté.

– De ez a lista hülyeség. – Mondta kacagva a lány.

– De miért? – Értetlenkedett társa a lánynak.

– Mert ha kivitelezés is, semmit nem fogsz megtudni magadról.      A szexet ne úgy tekintsd, mint valami kötelező feladatnak. Mondjuk, lehet úgy is csinálni, de az már az escortok dolga.

– De ez az egész olyan zavaros és megfoghatatlan. Talán egyszerűbb lenne, ha aszexuálissá nyilvánítom magam és le tudom az egészet.

– Ne beszélj hülyeségeket, és ne gondolj hülyeségeket Máté. Te nem aszexuális vagy csak beszari. Félsz bárkit is közel engedni magadhoz. Még arra a pár órára is, amire a hormonszinteteket rendbe hoznátok. Így igazából te csak egy kibebaszott aszkéta vagy. Pedig tudhatnád, Buddha a gyönyör hajszolását épp úgy elvetette, mint az aszkézist.

– Mióta lettél te ilyen művelt távol keleti vallásokkal kapcsolatban? – Válaszolta egyből vissza az ifjú Hüchel, csipkelődve. De szavait egyből meg is bánta, mikor meghallotta barátnője válaszát.

– Még Félix, a volt pasim miatt mélyedtem bele. Nem akartam bamba képpel ülni, amikor elmentünk egy összejövetelre a fény ösvénye buddhista iskolába. Nem gondoltam volna, hogy igaza lesz, mikor azt mondja: „ Li előbb utóbb mindenkinek szembe kell néznie az elmúlással. Még neked is.” De térjünk vissza rád. A szexuális vonzódás ösztön, nem kevés bátorsággal vegyítve.

– De miért kell hozzá bátorság?

– Csak azért mert az igazi vágyaiddal kell szembe nézned. És a lelki tükröd sosem hazudik. Nos, akkor melyik oldalon is akarsz focizni?

– Oldalon focizni?- Kérdezett vissza a fiú döbbenten?

– Aktív vagy, vagy passzív?

– Aktív vagy passzív? Ezen még nem gondolkodtam el.

– Na, akkor ez keményebb menet lesz, mint képzeltem. Akkor szükségem lesz a buziboszik tanácsára. De ahhoz, hogy valamit el is érjünk meg kell terveznünk a dolgokat.- Válaszolta kissé elgondolkodva a lány. Milyen lépéseket tettél már az ügyben?

– Ne beszélj így kérlek, olyan mintha valami letudandó feladatról beszélnél.

– Mert az is. A legtöbb ember túlmisztifikálja a dolgot. A szüzesség nem érdem, hanem állapot. Ha elveszted, koncentrálhatsz a lényegre. Az érett felelősségteljes partner kapcsolatra. Jó ezzel nem azt mondom, hogy támogatom a fiatalok korai szexuális kapcsolatát. Hisz ők még a kapcsolatra sem érettek, nem hogy a szexre. Csak azt, hogy természetes dolog, ha egy érett ember átesik ezen. Mert nem az a nagy kunszt, hogy valakivel összebújsz, hanem az hogy a másik előtt szőröstül-bőröstül megmutatod magad.

– De mi lesz, ha nem tetszik?

– Nyugi elsőnek, senkinek sem tetszik. Emlékszem mikor elvesztettem. Iszonyatosan féltem, fájt és izgultam. Amikor hazafelé mentem a buszon, egész végig azon gondolkodtam, hogy most mocskos vagyok- e vagy sem. Soha többet nem akartam csinálni. De aztán szép lassan megértettem a bennem felbukkanó vágyak teljesen normálisak és én teljesen normális vagyok. Úgyhogy ne görcsölj, teljesen normális egészséges dolog, ha vannak természetes szexuális vágyaid és azokat kiéled. Mert remélem nem kisfiúról álmodozol?- Tette mondandója végéhez, a lány kissé tréfásan.

– Hova gondolsz! Nem vagyok pedofil! Azért mert meleg vagyok, nem fogok kisgyerekeket megrontani! – Válaszolta kissé felhúzott orral Máté.

– Jó, csak vicceltem. – Nevezte el magát Lizzy.

– Rossz vicc volt. – Válaszolt vissza még mindig morózusan az ifjú Hüchel.

– De térjünk vissza a gondodra. Holnapra leszervezek egy talit a srácokkal és elkezdünk kikupálni, hogy egészséges meleg legyél. Délelőtt még hívlak, hogy hol és mikor. Megfelel ez így.

– Rendben. De remélem nem lesz kiplakátolva a város azzal, hogy mit szeretnék.

– Nyugi tapintatosak.

– Én is ettől félek, ismerve az ízlésedet. – Válaszolta mosolyogva a fiú.

– Hé, mi bajod az ízlésemmel? Bocsáts meg, de kitűnő ízlésem van.

– Ja persze, leszámítva, azokat az alakokat, akiket eddig bemutatták nekem.

– Na, mi bajod volt velük?!

– Nem is tudom, vegyük például Brúnó macit, a háromgyerekes családapát, akinek három különböző nőtől voltak gyerekei.

– Miért? Olyan cuki volt.

– Ja cuki, csak a gyerekei születési dátumai, csak hónapokban tértek el.

– Na, jó, az nem volt szép tőle.

– Vagy vegyük Alexet, aki dührohamot kapott és kihajította a kávéfőződet az ablakon. Mert nem tudta, hogy kell vele kapucsínót készíteni.

– Na, jó ővele tényleg voltak gondok.

– Akkor nézzük csak...

– Jó elég lesz. El kell ismernem pasikat választani szarul tudok, de barátokat viszont jól. És nyugi ők jó barátok, soha nem hagyták még cserben.

– Elhiszem. – Válaszolta mosolyogva Máté, és koccintásra emelte a poharát.

Miután ismét kerültek a poharak az asztalra, Mátéban újra felütötte fejét a kétségbeesés, az új hír hallatán. Lizzy már a szeméből olvasott.

– Ne aggódj semmi baj nem lesz. Még nem tudom hol is akarok, és mit is végnapjaimon, de majd kiderül. Oly sok dolog van mit még nem csináltam, de valamelyikhez túl kevés az idő, valamelyikhez túl kevés a pénz, valamelyikhez nincs meg az ember. De majd eldönt mindent a sors.

– Mindenben segítek, csak szólj, és én ugrok.

Délután a lány kezébe vette a dolgok irányítását. Bár Máténak egy kicsit gyors volt a tempó, magában elismerte, a lány jól tud szervezni. Első lepésként a fiút felzárkóztatta a modern zenében, mert már annyira megkomolyodott, a srác, hogy a klasszikusokon kívül szinte semmit nem hallgatott. Meglepően a fiú élvezte a kiruccanást a zene világába.

Azon a délutánon átjött a manóelvtársnő, egy rakat cd-vel és egy kis hangulatjavító üveg martinivel. A fiú a bárszekrényből kivette a gint és a tonikot, mint rituális eszközöket és leült a szőnyegre a lánnyal szemben.

Berakták az első cd-t, de az első szám felénél Lizzy ki is kapcsolta. A srác kissé döbbenten nézett rá, keresve az okát a hirtelen megszakításnak.

– Miért kapcsoltad ki?

– Mert nem tudod élvezni, mert csak tudatosan hallgatod s nem az érzéseidet, használod megértésére.

– Ezt mégis, hogy érted?

– Nem vált ki belőled semmit, csak dallamívek maradnak, semmi mások számodra. Hunyd le a szemed s a sötétben csak a zenére, figyelj. Máté lehunyta szemét, majd mosolyogva így szolt:

– A sötét sincsen meg, rózsaszínes most minden.

Ekkor a lány felállt és mögé ült. Újra bekapcsolta zenét s kezével eltakarta a fiú szemeit.

– És most hallgasd a zenét, ne szólj semmit, csak érezz.

Máté érezte Lizzy lehelettét a tarkóján, figyelő tekintetének súlyát. És ekkor már csak a zene volt, se a szoba, se a múlt, se Eco, se Dali, csak ők és a zene. A fiú megértette barátnője kijelentését végre. Hagyta, hogy elragadják a zene hullámai, dobálják a hangok, mint forgószél a levelet.

Mire véget ért a zene a fiú újra emlékezett. Ezt az érzést oly régen elfelejtette már, mikor az ember a gyermeki énjét veszi elő, mikor az ember egy picit csak magával törődik, semmi mással csak az emberi értékekkel.

A lány már rég vele szembe ült, mikor újra kinyitotta szemét. A halvány mosoly mi ajkán csillogott, visszacsalt egy emléket a fiúba, ami kissé szentimentális volt.

Azt mikor a lányt elsőnek látta meztelenül. A vetkőzős póker gyönyöreit pont itt próbálták ki, mert Lizzy épp akkor járt élete első pasijával, s egy házibulira volt hivatalos hol ez a játék volt a bemelegítő. S nem akart zöldfülűként érkezni oda.

– Emlékszel a pókerre Liz?

– Ne is említsd!- Nevette el magát a lány.

– Mindketten totálisan meztelenek voltunk, pedig mindketten próbáltunk csalni. Emlékszem még anyám arcára mikor benyitott kopogtatás nélkül.

– Nagyon égő volt!- Kacagott fel ismét a lány.

– Anyám utána kiselőadást tartott a szex komolyságáról.

S ekkor mintha csak hallgatózott volna, kopogtatás után Bori asszony dugta be a fejét.

– Szabad? -Szólt be a nő.

Erre mindketten röhögő görcsbe süllyedve nyúltak el a szőnyegen.

– Mi van, valami rosszat, mondtam?- Nézett döbbenten a két gyerekre a nő.

– Nem semmi anya. Csak épp most emlegettük fel a pókeres szituációt.Gyere be, ne ácsorogj ott az ajtóba, mint egy szent. – Hívta be anyját a fiú.

Máté anyja bejött s letelepedett a szőnyegre kettejük mellé.

– Kérhetek egy cigit? -szólt kisvártatva Bori aszony.-és a martiniből is megkínálhattok.

– Na de anya! -Nevette el magát a Máté.

– Mi van! Nincs rajtunk kívül itthon senki, most nem kell játszanom a „tökéletes” Hüchel asszonyt.

Mióta kettejük között megváltozott a viszony, a fiú egyre gyakrabban csodálkozott rá anyjára. Sokszor gondolta: „Olyan, mint egy színésznő, ki nem tudja otthagyni a színpadot.” S tudta anyjának ezek a kis erkölcstelenségek, amiket a Hüchel név ellen elkövet, adnak erőt, az újabb színjátszáshoz.

Miután gyorsan kerítettek egy poharat, s már elégedetten dohányzott az asszony így szólt:

– Arra gondoltam nincs-e kedvetek megnézni az egyik volt évfolyamtársam által rendezett kiállítást. Kifejezetten bevásárlás címe alatt.

A két fiatal egymásra nézett majd bólintottak.

– Tehát ezt megbeszéltük, akkor, most pedig beszámoltok min is, töritek a fejeteket.

Ez a kijelentés kicsit elbizonytalanította mindkettőt, s pár másodperc után ismét az asszony vette fel a szót.

– Ha nem akarjátok, hát nem, úgy is kiderítem. Tudod Máté.

– Hát jó. -Szólalt meg halkan Lizzy. Máté el akarja veszíteni a szüzességét, és épp ez tervezzük meg.

Bori nagyot nézett a kijelentésen, hol az egyikre bámult kérdőn, hol a másikra.

– És mit kell azon megtervezni?

– Csupán annyit anyám, hogy össze vagyok zavarodva...- majd elharapta a mondatot a fiú.

– Ja igen a Kelta! -Derült fel az asszony.

– Te tudod! -Nézett rá döbbenten fia.

– Persze, hogy tudom, mivel az egyik kedvenc kávéházamban történt.

Erre mindhárman elnevették magukat.

– Na jól van, majd még erről beszélünk, most készüljetek, egy óra múlva indulunk. – Ezzel felállt az asszony és cigivel a kezében kiment a szobából.

– Csodálatos anyád van barátom.- Szaladtak ki Lizzy száján a szavak. -Mindig megbír döbbenteni, vajon mit húz ki legközelebb a tarsolyából.

Pontosan egy óra múlva el is indultak. A kocsi gyorsan átszelte a várost, s a Turkin galéria előtt állt meg.

A főbejáraton át egy alacsony köpcös kopaszodó férfi siettet ki, s egyből Bori asszony nyakába borult. Hangja leginkább egy elcseszett nőére hajazott. Mozdulataiban az affektálás mesteri kivitelezését lehetett felfedezni. Kissé olyan benyomást keltett, mint egy víziló kire egy méregdrága Guccit erőszakoltak volna rá.

– Ó drága Bori, hogy örülök, hogy láthatlak, ezer éve nem találkoztunk. -Hangjának trillájától Máté fejébe görcs állt, s azt kívánta bárcsak valaki lelőné a fazont itt helyben.

– És ha nem tévedek, ez a fiad, akiről már olyan sokat hallottam!

– Igen Paulo, ő a fiam Máté, ő pedig a barátnője Lizzy.

– Ó micsoda szép pár vagytok! -Jegyezte meg kissé konyult szájvéggel a férfi. Erre biztos kézzel megragadták egymás kezét az ifjak.

Mikor a férfi kissé elfordult tőlük Máté odasúgta a lánynak

– Ne engedd el a kezem, mert még letámadnak.

– Oké, de te se az enyémet.

A Paulonak nevezett férfi módfelett, sokat felejtett szemét Mátén, kissé féltékenyen tekintve a fiúra.

A srác csak akkor tudta meg a magyarázatot, mikor az előcsarnokos állófogadási részen túlvergődve magukat, átjutottak a kiállító csarnokba.

A csarnok oldalán, három emelet magasra futott fel egy vasrácsos függőfolyosó. A terem túlsó részében egy kicsiny felvonó volt, mely szorgalmasan hozta lefelé azokat akik, már végig nézték a tárlatot.

Mátét egyből gratulációkkal fogadták, s szinte mindenki kezet rázott vele. Őneki egy darabig nem esett le, miért, majd minden megvilágosodott, ahogy meglátta a képeket. Hajdani önmaga tekintett vissza rá. Mivel a képek őt ábrázolták, hol egy titokzatos háttérrel, hol temetőben, hol kézen fogva egy férfival. Minden képen ő volt, tökéletes ecsetvonásokkal megfestve. Miután nagy nehezen lerázták a kezező vendégeket, a földszint első képéhez sétáltak, mely kissé eldugva volt, és előtte, tiszta fehérben egy szőke fiú martinit kortyolva állt.

Máté döbbenten nézte a képet, ő volt s mégsem ő. Nem, azért mert nem volt jól megfestve, hanem azért mert valami furcsa hangulata volt az egész műnek. Valahogy, az egész mű olyan irracionálisnak tűnt attól a ténytől, hogy az ő szomorúsága szinte versenyzett a mellette lévő Pegazus boldogságával.

– Meglepődtél, hogy magadat látod? -Szólalt meg a szőke.

– Egy kicsit.

– Pedig nem meglepő, ha látja az ember emberi éned sokszínűségét. Máté a fiúra meredt, nem tudta ki a srác, de kicsit ő is, mint a képek, irracionálisnak tűntek a nézelődők között. De nemsokára megtudta ki a szőke, mivel Paulo robogott be melléjük és átkarolta a fiú vállát.

– Látom már gyerekek, megismertétek az ifjú művészt, ő a barátom. Ha még nem mutattátok volna be magatokat egymásnak. Akkor én most megteszem, ő itt Nimród, ők, pedig Máté és a barátnője Lizzy. Ha pedig most megbocsájtotok, várnak minket.

     Ezzel elvonszolta a szőkét a férfi. Máté alig bírta visszatartani a nevetőrohamot, amit ez a kis jelenet váltott ki belőle, ahogy a guccis víziló dölyfösen elviharzott. Bár egy kicsit sajnálta, hogy nem tudott a sráccal többet beszélgetni.

     Lassan haladtak fentebb a kiállítás folyósólyán, és nem szólaltak egymáshoz Lizzyvel hosszú percekig, csak nézték a képeket.

Úgy félúton találkoztak Bori asszonnyal és a mellette szorgalmasan lihegő Pauloval és a hallgatag szőkével. Mert természetesen Bori asszonynak nem úgy kellett menni, ahogy a kiállítást megtervezték fordítva, csak úgy volt benne valami kis sikk.

Máté alaposan megnézte most a két férfit, valahogy a pár szó nem illett rájuk. Ég és föld voltak. A köpcösben minden olyan tulajdonságot felfedezett az ifjú, mit elítélt, mitől félt. Nimród ezzel szemben más volt, mintha csak a túl korán elvesztett gyermekkorát siratná minden egyes mozdulatában, szavak nélkül. Mintha csak az élet hiábavalóságát akarta volna példázni. Gyönyörű volt, de tartása sugallta a kérdést: Meddig?

Paulo nem tudott csöndben maradni, hol arról csacsogott, hogy milyen nehéz a művészélet, vagy valami ostobaságról, de Mátét ez nem érdekelte. Nimródot bámulta, aki elkapta tekintetét és mélyen a szemébe nézett. E szempár rabul ejtette egy pillanatra a fiút, a hangok távolinak tűntek, csak a kék szempár volt előtte semmi más. Majd arra riadt föl, hogy anyja kérdez tőle valamit.

– Máté jól vagy?

– Igen anyu csak egy kicsit elgondolkoztam. –Válaszolt halkan a fiú.

– Hát igen, ez a hely kifejezetten alkalmas a gondolódásra. Én például, ha tehetem, itt jógázom. -Szólt negédesen Paulo.

Az ifjú Hüchel ebből a kijelentésből egyből tudta semmit nem vett észre az egészből a víziló. A párja megvetően nézett rá a férfira, aki el is hallgatott gyorsan.

Máté meg akart szabadulni ettől a rettenetes fazontól, a Guccijával együtt, ezért udvariassági erőltetve kérdezte :

– Hol találom a mosdót?

     Paulo épp el akarta magyarázni, mikor Nimród közbevágott.

– Gyere, megmutatom.

     Ezzel a két fiú otthagyta a nők gyűrűjét. Ugyan köztük volt a kopaszodó művészke is, de benne több volt a nő, mint a férfi.

Miután átvágtak az ismételten gratuláló emberek csoportján Nimród egy kis lépcsőhöz, vezette Mátét. A lépcső tetején egy szűk, de hosszú folyosón vágtak át. Az ifjú Hüchelnek feltűnt, hogy nem a WC felé vezeti a fiú, mert az pont a másik oldalon a bejárat mellett volt. De nem törődött vele, csak követte a hallgatag fiút, s e csönd most jobb volt, mint bármi más a világon. A fiú orrát festék szag csapta meg, mely így jelezte a műterem, közelében járhatnak. Nem tévedett. A folyosó végét egy fekete domborműves elektromos ajtó zárta le. Melyen keresztül Nimród egy tetőteres helyiségbe hozta. A falak mellett képek álltak sorban. Az egyik sarokban egy íróasztalállt rajta mindenféle fotókkal. A tető ablakain keresztül a szikrázó nap a festőállványon lévő üres vászonra sütött, melynek csak a jobb sarkába volt tűzve egy fekete fehér kép. A szoba távolabbi sarkában egy ülőgarnitúra volt, kissé festékesen, körülötte virágokkal. A szembe lévő falon egy függöny takarta el a további helyiségekhez vezető átjárót.    

Máté megbabonázva állt, a helyiséget valami furcsa hangulat lengte körül, mintha csak az örült perverz kéjek titkait suttogná a szoba. Mintha minden egyes pontját a beteljesületlen vágy szelleme itatta volna át.

– Üdvözöllek a műtermemben.- Szólt halkan Nimród. Majd levettette magát a kanapéra s egy martinis üveget és két poharat emelt ki egy kis szekrényből melyet eltakartak addig a virágok.

Máté leült mellé a fotelba és meredten nézve a fiúra megkérdezte:

– Megtudhatom, hogy miért jöttünk ide?

– A WC-t kerested és úgy gondoltam, nem lenne tanácsos a közös WC-be menned, mert elég zavaró lehet ilyen híresen nyilvánosan intézni a dolgaid.

– Nem vagyok híres, senki nem tudná, ki vagyok, kivéve, akik már látták a tárlatot, te nagyobb veszélyben vagy.

– Tévedsz, mindenki pontosan tudja ki vagy: A fiú a kabáttal. A 2005-ös legtöbbet látott plakát férfija, ahogy beburkolódzik egy szőrmés kabátba, s néz meredten el a távolba, oly messzire, hogy nem tudod soha megfogni pillantása lényegét. A fiú, akiért megkétszereződött a reklámozott típus eladása. A fiú, aki eltűnt a semmibe és nem bukkant fel mostanáig, ki gondosan rejtegette magát. Bár sikeres, mégsem mutatkozik soha.

– Honnan tudsz ennyi mindent?

– Te változtattad meg az életem. Emlékszem mikor elsőnek megláttam a plakátot, épp a függő bátyám látogatásából jöttem hazafelé. Megálltam a plakát előtt és csak hullott a hó, és álltam és álltam. Akkor határoztam el, tudnom kell, ki ez a férfi. Megpróbáltam mindent, hogy utánad járjak. A céget megkerestem, ahol elhajtottak, azzal, hogy szerződési kötelességük miatt nem adhatják ki az adataidat, sőt még a nevedet sem mondhatják meg. Így fotósulit végeztem, hogy közel kerülhessek az adataidhoz, elvégre ők tudnak rólad mindent. És itt jött a képbe Paulo, az ő nevének segítségével elérhettem, hogy megtudjam, mit szeretnék. Hisz sok mindenkit ismert a cégnél, ahol dolgoztál, elvégre ő volt hajdanán a stílus operátor. Így megadtam, ami neki kellett, a testemet. Ő megadta a kitörési lehetőséget, mindketten jól jártunk. Egy éven keresztül dolgoztam fotósként a cégnél, minden kockát megszereztem rólad mit készítettek, s megtudtam a neved. Ezután kapóra jött megint Paulo, aki elfecserészett egyszer a volt főiskolás osztálytársairól és akkor fecsegte ki anyád nevét. Attól a pillanattól, ezt a napot terveztem. Azt a napot mikor veled találkozom, amikor meglátlak.

– És Paulo nem sejtett semmit az egészből?- nézett rá kicsit döbbenten a fiú.

– Nem túlságosan el volt telve saját zsenialitásának öntömjénezésében. Csak most döbbent rá, hogy mi is volt a célom. Paulo sosem látott át a ködön, és én meg hagytam had, segítsen naivitásával. Tudod mindent a cél érdekében.

– Tehát bérbe adtad magad, hogy engem megtalálj.

– Igen, így is lehet mondani. De ki nem teszi ezt, mindannyian bérbe adjuk magunkat valamiért, egy sütőért egy forró zuhanyért. Én érted tettem.

– Nekem ezt értékelnem kéne? Vagy mit kellene tennem?

– Nem kell semmit tenned, csak egy dolgot kérek, ha már itt vagy. Hadd készítsek rólad egy akt képet, mit örökké remegő öreg kézzel is boldogan nézhetek majd.

     Máté döbbenten ült és nézte a fiút, nem hitt a szemének, és a fülének, egyszerre érzett félelmet a fiú szavainak rögeszmés hangszínétől, de mellette jól is esett neki. Nem tudta miért. És tanácstalanságának a következő mondattal adott hangot:

– Megtudhatom hol a WC?

A fiú halványan elmosolyodott, a kijelentésen.

– Persze, a függöny mögött a harmadik ajtó balra.

Máté kissé zavartan indult el, az illemhelyiség felé. Valahogy azaz érzése támadt mintha a fiú követné, de nem így történ a folyosó melyre visszanézett és melyről a WC nyílt, üresen tátongott.

Miután visszatért a függönyözött folyosóra, kissé megállt, hogy elgondolkozzon azon, hogy mit is akar csinálni, mi is lenne jó. Majd kétpercnyi töprengés után megszületett, benne a döntés. „Egyszer majd, de nem most”.       Épp ezért mikor visszatért Nimródhoz, könnyeden feszélyezettség nélkül ült le a fiú mellé. A szőke srác mélyen belenézett Máté barna szemébe, s halvány mosolyra húzta száját. Az ifjú Hüchel nem fordította el tekintetét, állta a kék szemek kutató pillantását. Majd halkan így szólt:

– Ma nem, nem állok modellt neked. Majd máskor Nimród.

– Rendben, de azért még maradsz ugye.

– Persze.

– És megtudhatom miért döntöttél így?

– Tudod, se az idő, se a hely nem jó. Emellett szeretnélek jobban megismerni, nem is tudom miért. S úgy gondolom a fotózás végül nem csak fotózás lenne. S én még ilyen dolgokra nem készültem fel.

– Ha jól sejtem arra gondolsz, hogy mi esetleg lefeküdnénk egymással, vagy valami hasonló, a fotózásból kifolyólag.

– Igen.

– Ettől nem kellene félned, hisz oly sokszor elképzeltem már magamban, hogy te és én. De tudom csalódás lenne, mert már nem emberként rajongok érted, s ha bármi lenne ember lennél utána. S akkor megszűnne minden, amit eddig felépítettem rád.

Máté döbbenten ült, nem értette az egészet, valahogy az egész lehetetlennek tűnt, valahogy az egész örültnek.

– Nem értelek bocsáts meg Nim. Ha szólíthatlak így?

– Persze, semmi akadálya. Akkor elmagyarázom, hogy megértsd.Számomra a te személyed a mozgatórugó. Nem az, aki vagy igazából, hanem amit elképzeltem rólad. Ebből következőleg nem téged szeretlek, hanem az én bennem élő Mátét, aki úgy cselekszik, úgy csókol, ahogy én elképzeltem olyan, amilyennek szerintem kell lennie. Te és az általam szeretett fiú egyek vagytok valamilyen szinten, de ha te valamit nem úgy tennél, mint én elképzeltem, az felborítana bennem valamit, valahogy megváltoznék, eltűnne imádatom egy része, mert ember lennél, mert jobban hasonlítanál magadra. És mivel sokat ábrándoztam a szexről álmaim Mátéjával, ezért nem akarok lefeküdni az igazival nehogy, eltűnjön ez a varázs.

– Furcsán gondolkodsz, Nimród, ugye tudod?- szólalt meg az ifjú Hüchel kissé mosolyogva.

– Sokan mondták már, hogy olyan mintha nem ezen a bolygón élnék. De van ez így, senki sem tökéletes.

Máté épp meg óhajtotta kérdezni, hogy melyek azok a dolgok, melyekben a srác elfantáziálgat róla, mikor az ajtót Paulo tépte föl, s szorgalmasan lesietett a lépcsőn. Mögötte Bori asszony és Lizzy lépet be.

– Hát itt vagytok fiúk, már azt hittük megszöktetek, drágám. -Csacsogta negédesen a víziló, s közben kissé szúrós szebbel nézett Mátéra.

– Nem szöktünk meg, csak éppen nyugalmasan óhajtottunk beszélni, ennyi az egész. De mindegy majd legközelebb folytatjuk.-Szólt kissé feszültebb hangon Nim. Majd szavai után kissé zavaró csönd állt be pár percre. A hallgatást Bori asszony törte meg, aki arról érdeklődött, az ifjú művész vajon mennyiért árulja képeit, illetve hogy e képeket melyek a műteremben voltak megtekinthetné-e. Majd a társalgást arra a témára terelte, hogy vajon miért az ő fia lett a festmények alanya.

Melyre az ifjú művész, valamifajta, elterelő választ adott, mely közel távol sem takarta az igazságot.

Máté roppant mód örült annak a ténynek, hogy őt nem vonták be a társalgásba, így észrevétlenül, lépett a festőállványhoz, s fürge ecsetvonásokkal, felírta a rátűzött kép hátuljára mobil számát.

Egy negyed óra múlva indultak ki a helyiségből. Mátét a búcsúzás oly örömmel töltötte el, mint még semmi eddigi életében. Mert végre megszabadulhatott a víziló szúrós pillantásától, s ostoba szövegeitől, bár még Nimmel szívesen beszélgetett volna, de tudta, hamarosan úgy is találkoznak.

Akkor hervadt, le jókedve mikor a lépcső tetejéhez ért a társaság. A tömegben ismerős arcot pillantott meg, és ezen arc nem volt más, mint Zoli-é. Nem tudta mi tévő legyen és a Kelta pillantásából is ki vehető volt, hogy ővele is ugyanez a helyzet. Így mindketten a szokásos udvariassági formulákat vették elő. Szinte már oly udvariasak voltak, hogy az komikusan hatott.       Társalgásuk érdemtelennek tűnő, kifejezések, témák sorozata volt úgy, mint a kiállítás, mint az idő. Beszélgetésük bármely Jane Austen regénybe beleillet volna. Máté megkönnyebbülésére a Zolival való beszélgetés ideje elég rövidre nyúlt mivel édesanyja, fáradságra panaszkodva, arra kérte fiát, hogy fuvarozza már haza. A fiú kapva kapott az alkalmon s, miután a kocsinál elbúcsúztak a guccis vízilótól, s Nimródtól, örömmel taposott a gázba.